A magyar szürke szarvasmarha eredetéről több elmélet is létezik: az egyik szerint a Kárpát-medencébe őse a kunokkal érkezett, a másik szerint behozhatták őket a magyarok nyugati hadjárataik során, esetleg az őstulokból háziasították, de egyik sem bizonyított.
A 14. századtól a magyar szürke szarvasmarhát távoli nyugati piacokra élve hajtható vágómarhaként említik a források egészen a 19. századig. Ekkor a legelőket feltörték, azok helyét szántóföldek vették át és az extenzív állattartás teljesen a háttérbe szorult. A magyar szürke szarvasmarha sem hús, sem tejelő marhaként nem tudta felvenni a versenyt a modern fajtákkal. Emiatt ezen állatok szerepe megváltozott, azokat többnyire igásállatként használták, de végül a mezőgazdaság gépiesítésének elterjedésekor számuk rohamosan lecsökkent.
A magyar szürke szarvasmarha ma veszélyeztetett fajtának számít, főleg húsa miatt és turisztikai látványosságként tenyésztik, különös figyelmet szentelve a génállományának megőrzésére.
A hagyományos legeltetés kulcsszerepet játszik a gyepek megőrzésében. A magyar szürke szarvasmarha ridegtartásra és természetvédelmi kezelésre kiválóan alkalmas fajta. Legjobban a mezofil gyepeket, a nedvesebb rétek és időszakos vízállású területek parti zónáját hasznosítja. A nádas visszarágásával és taposással rövid időn belül olyan mozaikos gyeptársulás jön létre, ami fajgazdagságot és védett fajok megjelenését teszi lehetővé. A magyar szürke szarvasmarha legeltetése kitűnő élőhelyet teremt a parti madaraknak és fenntartja a szikes gyepeket.
